Trócsányi miniszterjelölt parlamenti meghallgatásán három érvvel indokolta, hogy Magyarország nem vesz részt az Európai Ügyészi Hivatal (más fordításokban: Európai Ügyészség) munkájában: először is szerinte az ügyészség koncepciója végiggondolatlan és elhibázott, másodszor feleslegesen duplázza a bürokráciát, hiszen létezik az Unió Csalás Elleni Hivatala (OLAF) és az uniós igazságügyi együttműködés. Ezt a két érvet sem ő, sem más nem mondta még eddig. Harmadik kifogása, hogy korlátozza a tagállamok szuverenitását, nem új, Deutsch Tamás az Európai Parlament Költségvetési Ellenőrzési Bizottságának ülésén azt mondta, hogy kizárólag emiatt nem csatlakozik Magyarország.

Nem véletlen, hogy a második érvet még nem hallottuk, hiszen az OLAF nem bűnügyi, hanem csak adminisztratív vizsgálatot folytathat, sokkal kevesebb eszköze van, az általa összegyűjthető anyag ezért nem mindig elegendő a vádemeléshez és nem is emelhet vádat. Az igazságügyi együttműködés pedig államok között és nem az EU és egy tagállam között áll fenn, ráadásul vádemeléshez nem vezet. Ezt egyébként a volt ügyvéd Trócsányi akár tudhatná is. Már csak azért is, mert a létrehozás oka elsősorban az volt, hogy legyen egy olyan szervezet, amely bűnügyi vizsgálatot folytathat (illetve elrendelhet és felügyelhet, mint az ügyészségek általában), és vádat emelhet azokban az ügyekben, amelyekben a tagállamok ügyészei nem teszik ezt meg. De hát igazságügy-miniszterünk számára az ügyészség csak bürokrácia.

A vádemelés elmaradásának persze nem feltétlenül csak az az oka, hogy eltussolják az EU pénzek elsíbolását. Az ügyészségek kapacitása véges, válogatniuk kell. Az elvárások velük szemben pedig gyakran más prioritásokat diktálnak (sok ügy több tagállamot érint, esetleg az összeg nem olyan nagy a nagy belföldi ügyekhez képest, más bűncselekmények üldözése prioritást élvez a gazdaságiakhoz képest, a saját költségvetés védelme úgyszintén stb.), ezért olyan ügyeket vállalnak fel inkább, amelynek a belföldi visszhangja nagyobb. Ugyanakkor az, hogy az EU költségvetését károsító bűncselekmények üldözése kevésbé valószínű, komoly kockázatot jelent, hiszen nagyobb eséllyel lehet megúszni. Megint nem kell részletezni ennek hatását az Unió pesztizsére, elég a magyar sajtóban elolvasni az EU-s projektekről megjelenő híreket.

Sokkal érdekesebb kérdés, hogy a koncepció valóban átgondolatlan és elhibázott-e. Véleményem szerint nem, de nézzük a tényeket. Az eredeti koncepció sokat változott a Bizottság javaslatához képest, elsősorban a tagállamok kezén. Vitatták a nagykövetek az Állandó Képviselők Tanácsában, a szakértők sok-sok körben, végül pedig az igazságügyi miniszterek tanácsa szavazta meg. Eközben Magyarországnak is módja lett volna javaslatokat tenni, hogy a koncepció ne legyen elhibázott. Elhihető, hogy egy ügyvéd találhat kivetnivalót a koncepcióban, habár a probléma inkább az, hogy túlzottan függ még így is a munka hatékonysága az egyes ügyészségekből a hivatal rendelkezésére bocsátott létszámtól és a szakemberek minőségétől, vagyis a tagállamok elérték azt, hogy szuverenitásuk nagyobb része megmaradjon, ha közvetve is.

A vádemelési jogosultság ugyan hatáskör-csökkenést nem jelent (jelent viszont további erőforrásokat), mégis kikényszerítették, hogy az Európai Ügyészség elsősorban koordináló, kezdeményező szerepet játsszék. Így egy eléggé bonyolult struktúra jött létre, ami viszont eredmény, hogy a tagállamok által a hivatal rendelkezésére bocsájtott erőforrásokat csak az EU költségvetés elleni bűncselekmények nyomozására és ezen ügyekben a vád képviseletére lehet felhasználni.

Az Európai Ügyészség és a tagállami intézmények viszonyát a tárgyalások eredményeképpen úgy alakították ki, hogy a tagállamok szuverenitása nagymértékben megmaradjon. A nyomozást a tagállami hatóságok végzik, az ügyészséghez delegált tagállami szakemberek megőrzik jogállásukat az őket kirendelő intézményekben stb. Ráadásul erőforrást spórol meg az a tagállam, amely a delegált erőforrásoknál többet fordított eddig EU-s ügyekre. Az Ügyészség a rendelkezésére álló költségvetésből részben meg is térítheti a kivételesen magas költségekkel járó olyan nyomozási cselekmények költségeit.

A tagállamoknak azonban el kell dönteniük, hogy fontos-e nekik annyira az EU költségvetésének védelme (amely költségvetés végül is az ő pénzük), hogy megengedjék egy EU-s intézménynek, hogy jogosultságaik egy részét (velük párhuzamosan, nem a helyükbe lépve) gyakorolja. A magyar kormány negatív döntést hozott.

A Politico cikket közölt az EP euroszkeptikus pártjainak egyik lehetséges (és valószínűleg tényleg egyes pártok által elképzelt) stratégiájáról a 2019-es európai választásokra és az azt követő időszakra. Ebben megemlítik, hogy egyes források szerint puhatolózó tárgyalások folynak arról, hogy a FIDESZ csatlakozik egy ilyen "euroreformer" csoporthoz az Európai Néppárt helyett. Játsszunk el ezzel a gondolattal, nézzük meg, mi a realitása és milyen következményekkel járhat.

Az Európai Parlamentben három eurokritikus csoportosulás van: az Európai Konzervatívok és Reformerek a legmérsékeltebb, vezető ereje a Brit Konzervatív Párt, amely ezt a csoportot akkor hozta létre, amikor összeveszett a mainstream konzervatívokat tömörítő EPP-vel, amelyhez a legtöbb európai konzervatív párt, köztük a CDU és a FIDESZ is tartozik. Ide ült be annak idején Bokros Lajos, mert a FIDESZ nem engedte, hogy az EPP frakciójához csatlakozzék.

A Szabadság és Közvetlen Demokrácia Európája csoport, ennek is brit az egyik legjelentősebb tagpártja: Nigel Farage UK Independence Party-ja, de ide tartozik a most éppen kormányra került olasz Öt Csillag Mozgalom is.

Végül, a francia Nemzeti Front (amelyet ma már Nemzeti Összefogásnak, nemzeti tömörülésnek vagy Nemzeti Gyűlésnek hívnak - a magyar sajtó még nem alakított ki egy egységes megnevezést), Gert Wilders holland Szabadságért Pártja, a flamand nacionalista Vlaams Belang, az osztrák kormányba most belekerült FPÖ és a másik olasz kormánypárt, a Liga által fémjelzett Nemzetek és Szabadság Európája.

A sokféleség oka, hogy ezeknek a pártoknak a politkai elképzelései elég távol állnak egymástól, a skála az Európai Unió és az euró teljes tagadásától a radikális reformokig terjed. Még jobban szórnak az elképzelések a belpolitikában és a gazdaságpolitikában, a protekcionizmustól az ultraliberalizmusig (a német AfD-nek ugyan most csak egy képviselője van, de kb. egy tucatnyira számítanak, és máris kijelentette a képviselőjük, hogy a Nemzeti Tömörülés számára túl baloldali). Ezenkívül egyesek - a közelmúltban legalábbis - antiszemita felhangokkal voltak terhesek, A pártok pedig nagyon vigyáznak, nehogy ezek a cimkék rajtuk ragadjanak. A magyar Jobbik radikalizmusa egyik csoportba se fért bele, képviselői függetlenek.

Nos ha mindezen ellentétek ellenére sikerülne egy eurokrtikus platformot létrehozni, az esetleg a második legerősebb csoport lehetne 2019-ben az EP-ben. Igaz, hogy ekkor már több kormánypárt is tagja lenne ennek a csoportosulásnak, de Orbán mégis nagyobb befolyással bírhatna, mint most az Európai Néppártban. Nem csak azért, mert a legerősebb belföldi felhatalmazással rendelkezik (egyedül kormányoz, míg a többiek koalícióban, és általában a gyengébb partnerei koalíciójuknak), hanem mert sokan gondolják úgy, hogy először mondott ki mainstream pozícióból olyan gondolatokat, amelyet eddig eretnekségnek tekintettek. Kérdés, hogy el kell-e magát előre köteleznie, vagy megvárhatja a választás eredményét és hogy sikerül-e egységes frakciót létrehozni. Utóbbi esetben befolyása gyengébb lehet, mint ha előre elkötelezi magát. A választások, és különösen az európai választások logikája miatt ugyanis fóleg a kormányon lévő euroszkeptikus pártok gyengébbek lehetnek, mint az ellenzékből indulók. Az egyetlen kivétel a FIDESZ lehet - hacsak Magyarországon az ellenzék össze nem kapja magát. Az elkötelezés azonban kockázattal jár, ha mégsem sikerül egy erős egységes tömörülést létrehozni, marginalizálódhat.

Mindenképpen fel tudja azonban a FIDESZ használni az átlépés lebegtetését arra, hogy zsarolja a Néppártot, nehogy kirakják és ezzel eveszítsenek egy biztos erős nemzeti delegációt. Nem is elsősorban a szavazatok száma, hanem az számít, hogy kilépésével az EP jelenleg - és mindennek dacára várhatóan a 2019-es választások után is - legerősebb pártjának nem lesz tagpártja minden tagállamban. Kivéve persze, ha egy magyar jobboldali tömörülés beugrik a helyébe...

Csizmadia Ervin és Lakatos Júlia „Színlelt demokrácia” című cikkükben (http://hvg.hu/vilag/20180305_szinlelt_demokracia_macron_csizmadia_lakatos) az EU konstruktív kritikájának követendő példájaként ismertetik Claudia Chwalisz és David Van Reybrouck. cikkét, amely Macron francia elnök konzultációs javaslatának egy alternatíváját vázolja fel. A konstruktív kritika igénye valóban jogos, de a konstruktív kritika nem annyira ritka, mint azt a cikk sugallja. Ez egyébként is többet kellene, hogy jelentsen, mint alternatív ötletek felvetését. Lakatos Júlia cikke az ÉS 2018/1., jan. 5-i számában (Európa „Yes”, föderalizmus „No” http://www.es.hu/cikk/2018-01-05/lakatos-julia/europa-yes-foderalizmus-no.html) maga is tárgyal két megközelítést, az EU „közösségi irányvonal” és a nemzeti szuverenitás konfliktusát, valamint a liberális és a demokratikus elemek szembeállítását. Először a HVG-ben megjelent írásban hivatkozott cikkre reagálnék, aztán a másik két „ellentétpár”-ra, amelyek sokkal fontosabbak, mint a Macron-féle konzultáció vagy a feldicsért ellenjavaslat.

Az ellenjavaslatról: nehéz elképzelni, hogy országonként (mérettől függetlenül) 100 fő valóban képviselni tudja a vélemények sokaságát (egyszerűbb kérdésekről is nagyobb mintákon szokás közvélemény-kutatást tartani). A szerzők pedig azzal szemben, hogy Macron jvaslatát „színlelt demokráciának” bélyegzik, lándzsát törnek az ellenjavaslat mellett, holott az semmivel sem demokratikusabb. Ennél a megoldásnál 2009-es EP választások előtt tartott "debating Europe" vitasorozat is többet ért, igaz, Magyarországon Győrben tartották, és a sajtóvisszhangja is elég sovány volt. A választói akarat kifejezésére vannak a demokráciákban bevett módok, például a választások. Sokkal fontosabb lenne, hogy az európai választások valóban (és a választók által is érzékelhetően) kifejezzék az európai polgárok akaratát.

És valóban, a kritizált konzultáció csak egy része Macron javaslatainak. Sokkal fontosabb az EU demokráciája szempontjából az a része, hogy legyenek európai pártlisták, erre a tagállamok, ha nem is a soron következő, de az azutáni választásokra rá is bólintottak. Ez is vitatható, vitatják is, például azon az alapon, hogy van-e egy európai politikai közösség, "démosz", amelynek politikai akarata az európai szintű szavazatokkal kifejezhető. Akik ennek hiányából kiindulva vagy más alapokon vitatják az Európai parlament legitimitását, azok közül sokan a tagállami parlamentek szerepének növelése mellett törnek lándzsát. A tagállamok és az EU közötti hatáskörmegosztás a német Alkotmánybíróság elé is került. Az azonban, hogy milyen az európai döntésekben való részvétel jogának megosztása az egyes tagállami politikai szereplők között jobban függvénye a tagállamokon belüli hatalommegosztásnak, mint az EU szerkezetének (és erről is a tagállami állam-és kormányfők döntenek végső soron). Ezek azok a valódi kérdések, amelyeket a nemzeti szuverenitás és a „közösségi irányvonal” kötelező követése közötti konfliktusban vitatni lehetne. Viszont hibás megközelítés a „közösségi irányvonalat” a tagállami akaratoktól elválasztva vizsgálni. Az ugyanis nem valami „magasban” kialakított, a tagállamoktól független irányvonal, hanem a tagállamok képviselői közötti egyeztetésben alakul ki. Ezen képviselők egy része (a parlamenti képviselők és a biztosok) ugyan a tagállamokból jönnek (a képviselőket tagállamonként külön választjuk, a biztosokat a tagállamok kormányai delegálják), de elvileg nem országuk álláspontját, hanem az EU érdekeit képviselik. Szociológiai elemzések szólnak viszont arról, hogy mennyire befolyásolja az ő álláspontjukat nemzeti hovatartozásuk. Velük szemben a végső döntést kimondó Tanácsban azonban hivatalosan és elismerten a tagállamok képviselői tárgyalnak (általában igyekeznek, a legsúlyosabb kérdésekben kötelező) konszenzusra jutni, de ahol szavaznak, ott is minősített többség szükséges a döntéshez.

A liberális és a demokratikus elemek szembeállítása komoly elméleti probléma. A liberális elemeket később jogállami elemeknek nevezi Lakatos Júlia, ez korrektebb megfogalmazás, noha e kettőt keverni nem szerencsés, míg a liberalizmus ugyanis egy államszervezés (illetve államcsökkentési) irányzatot jelent, mostanában a kisebbségek jogait is védve, addig a jogállamiság a hatalom (és nem a demokrácia) korlátait jelöli ki, és a választásokon kisebbségben maradt irányzatok (amelyeket nem szerencsés kisebbségeknek nevezni) jogait védi. Ez a szembeállítás azonban csak állam jelleggel működő politikai struktúrákban értelmezhető. Az EU minden analógia ellenére végső soron országok közötti együttműködési keret, nem államszervezet. Ezért nincs egypárti vagy koalíciós kormánya, az Európai Parlamentben is jelentős a szavazatok eltérése a pártok szerinti irányultságoktól nemzeti és szakmai erővonalak mentén.

Az EU nem szuperállam, a „föderális” Európa se lenne az, hanem egy együttműködési keret, amelynek politikai dimenziója közös értékeken alapul, de mégis főleg a gazdasági együttműködés érdekében hozott döntések politikai jelentősége miatt jött létre. Az EU jogkörei (Weatherill kifejezése szerint) „átruházással” (conferral) jönnek létre, ezeket a jogköröket a tagállamok együttesen gyakorolják, a „központ” vagy „Brüsszel” csak annyiban bír önálló akarattal, amennyire bármely igazgatási rendszerben az apparátus (ami nem feltétlenül kevés, de ha a rendszer jól működik, végső soron mindig politikai kontroll alatt marad). Amíg tehát a tagállami politikák demokratikusak, és sikerül a szükséges mértékű demokratizmust biztosítani uniós szinten (ennek mértékről és módjáról szólna az igazi diszkurzus), se a demokráciát, se a nemzeti szuverenitást nem fenyegeti veszély.

A március elsejei kormányinfón érdekes dolog hangzott el:

„Lázár tud róla, hogy az Európai Bizottságnál 30-50 olyan magyar, zömmel középvezető dolgozik, akiket "2010 után mentettek ki oda", akik éjjel nappal a kormányt ekézik, és még az országjelentésekbe is beleírnak... És a kormány az égvilágon semmit nem tehet ez ellen. Erről a feljelentés-rekordernek titulált Jávor Benedek EP-képviselő kapcsán beszélt.” (https://index.hu/belfold/2018/valasztas/2018/03/01/kormanyinfo/)

Ez ugyan nyilvánvalóan propagandaszöveg, de miután elég keveset tud a hazai közvélemény az EU-ban dolgozókról, jó apropó erről beszélni. Az EU személyzeti szabályzata nyilvános, a bekerülésről és az ottani munkáról sokat meg lehet tudni a Személyzeti Felvételi hivatal” (EPSO) honlapjáról, és a Bizottság (legtöbben ott dolgoznak, többen, mint a több intézményben összesen) részletes statisztikákat is közzétesz az ott dolgozókról (és az állománycsoport és fokozat alapján lehet körülbelül látni a vezetők létszámát nemzetiség szerint). Emellett a főleg a vezetők adatait tartalmazó hivatalos név- és címjegyzéket végigböngészve legalább a nevek alapján fogalmat lehet alkotni arról, hogy hány Magyar vezető van. Nos, az EU apparátusában legfeljebb 30 középvezető van. De kik is a középvezetők és milyen más státusban lehet valaki „EU-s”?

Az emlegetett Jávor Benedek például nem középvezető, sőt, nem is uniós tisztviselő.

Többféle olyan lehetőség van ugyanis, amikor valaki az EU-ban lát el funkciót, de nem tisztviselő. Kezdjük a példával: az Európai Parlament képviselői például külön státusszal rendelkeznek. Igaz, a magyar ellenzékhez tartozó képviselők 2010 után kerültek ki, de nem „kimenekítve”, hanem a magyar választópolgárok által megválasztva. Érdekes apróság, hogy a képviselők asszisztensei se EU-s tisztviselők, viszont újabban a Parlament fizeti őket, mert ezzel jobban ellenőrizhető, hogy rendesen megkapják a fizetésüket.

Az Unió Tanácsának és az Európai Tanácsnak a tagjai államfők, a tagállamok kormányának vezetői, illetve miniszterei. A Régiók Bizottságának és az Európai gazdasági és Szociális Bizottságának tagjai se tisztviselők, hanem a tagállamokban töltenek be különböző kormány- vagy önkormányzati (vagy más társadalmi) pozíciókat.

Az Unió egyes intézményeinek vezető testületeibe is a tagállamok delegálnak tagokat, ők viszont már az intézményükkel állnak jogviszonyban, és nem a delegáló tagállamot, hanem az EU érdekeit (illetve tárcájuk vagy szakterületük érdekeit) kell képviselniük. Legismertebbek közöttük az uniós biztosok, de a Bíróság és a Számvevőszék tagjait is a tagállamok delegálják.

Természetesen minden intézményben dolgoznak európai tisztviselők, három állománycsoportban: Vannak a titkársági és ügyviteli feladatokat ellátók, az úgynevezett asszisztensek és az úgynevezett adminisztrátorok (utóbbi kettő a magyar nomenklatúrában talán az előadói és főelőadói funkciónak felelne meg legjobban, az adminisztrátort az EPS honlapja most „tanácsos”-nak hívja). Az adminisztrátorok csoportjában vannak a vezetők is. A főigazgatók, főigazgató-helyettesek és igazgatók a felsővezetők, őket sokszor közvetlenül nyílt pályázattal választják ki, vagyis akárki jelentkezhet, aki a végzettség, tapasztalat és állampolgárság (meg a büntetlen előélet és –amennyiben tagállamában ez kötelező – a letöltött katonai szolgálat vagy az alóli felmentés) feltételeinek megfelel. A többi tisztviselő szintén nyílt versenyvizsgákon kerül szakterület és fokozat szerinti ú.n. tartaléklistára, ahonnan aztán kiválasztják azokat, akiket alkalmaznak. A 10 új tagállam 2004-es csatlakozásakor létrehoztak vezetői szintű tartaléklistákat is, általában azonban legfeljebb a legalacsonyabbnál kicsit magasabb beosztotti szinten lehet kívülről bejutni, a vezetői posztokat belülről töltik be. Miután pedig az utóbbi öt évben a Bizottság (és más intézmények) évi 1%-os létszámcsökkentést hajtott végre, 2010 óta beosztottként se sokan jutottak be, nem hogy vezetői szinten. De kik is számítanak tulajdonképpen középvezetőnek? Ők az osztályvezetők (más fordítások szerint egységvezetők vagy csoportvezetők – head of unit, chef d’unité, Referatsleiter), igazgatókhoz vagy közvetlenül főigazgatókhoz vagy főigazgató-helyettesekhez rendelve. (részlegesen magyarra fordítva itt található részletesebb információ a vezetői munkakörökről: https://ec.europa.eu/info/jobs-european-commission/working-eu/managers-european-commission_hu). Pontos és részletes statisztikák a vezetők állampolgárságáról nem érhetők el, fokozat és állampolgárság szerinti táblázatot tesz közzé a Bizottság, a legutolsó évi táblázat érhető mindig el. Néhány dolgot azonban így is ki lehet következtetni. Egyrészt 2007 óta nem kerültek be az EU-ba magyar középvezetők kívülről, néhányan nyugdíjba mentek, illetve tanácsadók lettek. Ezzel szemben a beosztottak is léptek előre fokozatukat tekintve – ennek hatása a személyzeti szabályzatban közzétett átlagos előmeneteli arány ismeretében becsülhető –, és ezáltal beosztottként is bekerülhettek a vezetőkkel azonos fokozatba. Mindezt figyelembe véve és a címjegyzéket átnyálazva megállapítható, hogy legfeljebb 25-30 középvezető dolgozhat a Bizottságnál és további tíz más intézményeknél (három-négy beosztott nyert el közben középvezetői állást és két-három középvezető lépett előre felsővezetőnek, közöttük egy volt FIDESZ-es polgármester). Ezek közül a középvezetők közül intézményenként egy-kettő a fordítók vagy a tolmácsok vezetője (a Bizottságnál három fordítói és egy tolmács-osztályvezető van, a Parlament magyar tolmácsainak megbízott osztályvezetője viszont nem magyar). Marad tehát kb. 30 olyan középvezető, aki politikai szerepet játszhat. Figyelembe véve a Lázár János által említett 30-50-es számot és a „zömmel középvezető” kitételt, szinte mindegyikük beleesne az által említett körbe, így viszont a „2010 után menekítették ki” állítás legalábbis sántít.

Érdekesebb az, hogy hogyan is lehet az említett tartaléklistákra felkerülni. Egy számítógépes tesztsorozattal kezdődik a folyamat, a szinttől függő feladatokkal. Mindenképpen van szövegértelmezés, matematikai-logikai és absztrakciós és a szakmai készségeket/képességeket megítélő teszt. Ez utóbbi értékelheti a szervezőkészséget, az elvégzendő feladatok rangsorolásának képességét, esetleg az alapvető számítógépes ismereteket vizsgáló, illetve a helyes helyzetmegítélést. Aki nem ér el 50%-ot, az már ki is esett. Van azonban még egy keretszám, hogy a jelentkezők mekkora hányada mehet tovább. Ezért az ennél jobb eredményt elérők közül is csak a legjobbak jutnak tovább.

A következő körbe bejutottak már elutaznak Brüsszelbe, és ott egy „értékelőközponti” gyakorlat és egy következik, ahol munkával kapcsolatos feladatokat kell kis csoportokban elvégezniük, miközben legalább két értékelő figyeli mindegyik pályázót. A feladatok során az uniós intézményekben végzett munkához leginkább szükséges készségeket mérik fel. Ezek általában a következők: elemző- és problémamegoldó készség, kommunikációs készség, minőségi és eredményes munkavégzés, tanulási és fejlődési képesség, szervezőkészség és az elvégzendő feladatok rangsorolásának képessége, munkabírás és rugalmasság, együttműködési képesség, valamint a diplomások esetében vezetői készség. A legjobbak felkerülnek a tartaléklistára, ahonnan aztán azok válogatnak, akiknek az adott profilú munkatársra van szüksége.

Érdekes kérdés, hogy milyen nyelvtudás kell ahhoz, hogy valaki az EU-nál dolgozzon. A vizsgák két különböző nyelven folynak, az egyik nyelven a nyelvi, matematikai-logikai és absztrakciós készséget felmérő (feleletválasztós) teszteket kell letenni (ez lehet a jelentkező anyanyelve), a többit pedig egy másik nyelven, amelyet a pályázók által leggyakrabban kiválasztott öt nyelv közül kell kiválasztani. Eredetileg volt három nyelv, amelyet használni lehetett a vizsgákon, az angol, a francia és a német. Ezeket tekintették az EU munkanyelveinek, hivatalosan azonban ezek nem lettek rögzítve. Ezért többen sikerrel perelték az EU-t a felvételnél alkalmazott korlátozó nyelvi politikájára hivatkozva. Ezután vált lehetővé az első vizsgasorozat letétele a pályázó anyanyelvén, egy másik bírósági ítélet nyomán pedig a második nyelv választékának kiterjesztése.

Mindebből látható, hogy a 2010 után kimenekített „zömmel középvezető” semmiképpen nem stimmel, de vitathatók a „beleírnak az országjelentésekbe” meg az „éjjel nappal” kitételek is.