Csizmadia Ervin és Lakatos Júlia „Színlelt demokrácia” című cikkükben (http://hvg.hu/vilag/20180305_szinlelt_demokracia_macron_csizmadia_lakatos) az EU konstruktív kritikájának követendő példájaként ismertetik Claudia Chwalisz és David Van Reybrouck. cikkét, amely Macron francia elnök konzultációs javaslatának egy alternatíváját vázolja fel. A konstruktív kritika igénye valóban jogos, de a konstruktív kritika nem annyira ritka, mint azt a cikk sugallja. Ez egyébként is többet kellene, hogy jelentsen, mint alternatív ötletek felvetését. Lakatos Júlia cikke az ÉS 2018/1., jan. 5-i számában (Európa „Yes”, föderalizmus „No” http://www.es.hu/cikk/2018-01-05/lakatos-julia/europa-yes-foderalizmus-no.html) maga is tárgyal két megközelítést, az EU „közösségi irányvonal” és a nemzeti szuverenitás konfliktusát, valamint a liberális és a demokratikus elemek szembeállítását. Először a HVG-ben megjelent írásban hivatkozott cikkre reagálnék, aztán a másik két „ellentétpár”-ra, amelyek sokkal fontosabbak, mint a Macron-féle konzultáció vagy a feldicsért ellenjavaslat.
Az ellenjavaslatról: nehéz elképzelni, hogy országonként (mérettől függetlenül) 100 fő valóban képviselni tudja a vélemények sokaságát (egyszerűbb kérdésekről is nagyobb mintákon szokás közvélemény-kutatást tartani). A szerzők pedig azzal szemben, hogy Macron jvaslatát „színlelt demokráciának” bélyegzik, lándzsát törnek az ellenjavaslat mellett, holott az semmivel sem demokratikusabb. Ennél a megoldásnál 2009-es EP választások előtt tartott "debating Europe" vitasorozat is többet ért, igaz, Magyarországon Győrben tartották, és a sajtóvisszhangja is elég sovány volt. A választói akarat kifejezésére vannak a demokráciákban bevett módok, például a választások. Sokkal fontosabb lenne, hogy az európai választások valóban (és a választók által is érzékelhetően) kifejezzék az európai polgárok akaratát.
És valóban, a kritizált konzultáció csak egy része Macron javaslatainak. Sokkal fontosabb az EU demokráciája szempontjából az a része, hogy legyenek európai pártlisták, erre a tagállamok, ha nem is a soron következő, de az azutáni választásokra rá is bólintottak. Ez is vitatható, vitatják is, például azon az alapon, hogy van-e egy európai politikai közösség, "démosz", amelynek politikai akarata az európai szintű szavazatokkal kifejezhető. Akik ennek hiányából kiindulva vagy más alapokon vitatják az Európai parlament legitimitását, azok közül sokan a tagállami parlamentek szerepének növelése mellett törnek lándzsát. A tagállamok és az EU közötti hatáskörmegosztás a német Alkotmánybíróság elé is került. Az azonban, hogy milyen az európai döntésekben való részvétel jogának megosztása az egyes tagállami politikai szereplők között jobban függvénye a tagállamokon belüli hatalommegosztásnak, mint az EU szerkezetének (és erről is a tagállami állam-és kormányfők döntenek végső soron). Ezek azok a valódi kérdések, amelyeket a nemzeti szuverenitás és a „közösségi irányvonal” kötelező követése közötti konfliktusban vitatni lehetne. Viszont hibás megközelítés a „közösségi irányvonalat” a tagállami akaratoktól elválasztva vizsgálni. Az ugyanis nem valami „magasban” kialakított, a tagállamoktól független irányvonal, hanem a tagállamok képviselői közötti egyeztetésben alakul ki. Ezen képviselők egy része (a parlamenti képviselők és a biztosok) ugyan a tagállamokból jönnek (a képviselőket tagállamonként külön választjuk, a biztosokat a tagállamok kormányai delegálják), de elvileg nem országuk álláspontját, hanem az EU érdekeit képviselik. Szociológiai elemzések szólnak viszont arról, hogy mennyire befolyásolja az ő álláspontjukat nemzeti hovatartozásuk. Velük szemben a végső döntést kimondó Tanácsban azonban hivatalosan és elismerten a tagállamok képviselői tárgyalnak (általában igyekeznek, a legsúlyosabb kérdésekben kötelező) konszenzusra jutni, de ahol szavaznak, ott is minősített többség szükséges a döntéshez.
A liberális és a demokratikus elemek szembeállítása komoly elméleti probléma. A liberális elemeket később jogállami elemeknek nevezi Lakatos Júlia, ez korrektebb megfogalmazás, noha e kettőt keverni nem szerencsés, míg a liberalizmus ugyanis egy államszervezés (illetve államcsökkentési) irányzatot jelent, mostanában a kisebbségek jogait is védve, addig a jogállamiság a hatalom (és nem a demokrácia) korlátait jelöli ki, és a választásokon kisebbségben maradt irányzatok (amelyeket nem szerencsés kisebbségeknek nevezni) jogait védi. Ez a szembeállítás azonban csak állam jelleggel működő politikai struktúrákban értelmezhető. Az EU minden analógia ellenére végső soron országok közötti együttműködési keret, nem államszervezet. Ezért nincs egypárti vagy koalíciós kormánya, az Európai Parlamentben is jelentős a szavazatok eltérése a pártok szerinti irányultságoktól nemzeti és szakmai erővonalak mentén.
Az EU nem szuperállam, a „föderális” Európa se lenne az, hanem egy együttműködési keret, amelynek politikai dimenziója közös értékeken alapul, de mégis főleg a gazdasági együttműködés érdekében hozott döntések politikai jelentősége miatt jött létre. Az EU jogkörei (Weatherill kifejezése szerint) „átruházással” (conferral) jönnek létre, ezeket a jogköröket a tagállamok együttesen gyakorolják, a „központ” vagy „Brüsszel” csak annyiban bír önálló akarattal, amennyire bármely igazgatási rendszerben az apparátus (ami nem feltétlenül kevés, de ha a rendszer jól működik, végső soron mindig politikai kontroll alatt marad). Amíg tehát a tagállami politikák demokratikusak, és sikerül a szükséges mértékű demokratizmust biztosítani uniós szinten (ennek mértékről és módjáról szólna az igazi diszkurzus), se a demokráciát, se a nemzeti szuverenitást nem fenyegeti veszély.
